2016. augusztus 30., kedd

Harry Styles - 3. rész

Sziasztok! Már egy éve lassan, ugye? Sajnálom, de azt hiszem le kellett tennem ezzel az egész írás dologgal egy időre. Már nem élveztem, sokkal inkább púp volt a hátamon, de ennél többet nem szeretnék magyarázkodni. Most végig tervezem vezetni a blogot, de arról nem tudok mondani semmit, milyen gyakran lesznek részek, de lesznek! Szóval, azt hiszem ez olyan, hat-hét részes lesz. Utána jön Selena Gomez.


HARRY STYLES


  Reggel már készen vár a reggeli, s egy új lakó. Vézna kis kölyök, nem lehet több tizenhétnél. A sokkos állapot virít róla, ha tippelnem kéne, egy hetet sem adnék neki, még úgy sem, hogy itt van. Állítólag a korai órákban találtak rá, csak tudnám, mit keresnek olyankor kint. Nem zavar, így kicsit legalább megnyugszom. Több embert is befogadnak, ezzel a tudattal kevésbé tekintek rájuk rossz szemmel. Talán nem tudják megvédeni magukat, ezért toboroznak embereket? Nem kizárt. Valószínűleg én is ezt tenném.
 - Jó reggelt! – biccentve foglalok helyet és kezdek enni. A tervem egyik pontját kipipálhatom, egy Ford kulcsa van az asztalon. Azt hiszem, ezzel fogok tovább állni, bízom benne, nem teszik majd el.
  - Harry, még nem is kérdeztem, hova indultál? – gondolatmenetemet Norman szakítja meg, belegondolva nem is olyan rossz, hogy felhozta a témát, könnyen megeshet, hogy látták Louist, vagy esetleg megszállt itt pár napig.
  - Egy barátomat keresem. – rögtön megkapom, a hagyjak fel vele, úgy sem fog sikerülni és még efféle közhelyes mondatokat. Felőlem összezagyválhatnak nekem bármit, úgy sem fogadom meg a tanácsaikat.
  - Tudom, nem sok az esélye, hogy megtalálom, de véletlenül nem járt itt egy bizonyos Louis Tomlinson? – látom, ahogy a névre megfeszülnek egy pillanatra az izmai, s nem csak neki, hanem az egész családnak. Onnantól feszülten telik el minden egyes perc. Sem én, sem az új fiú nem értjük, de azért a kérdésemre választ is kaptam, méghozzá nemet. Biztosan hazudnak. Az éberségem ugyan fél órára leült, az új gyerek miatt jó előérzeteim támadtak, de most csak még jobban figyelek környezetemre. Óvatosnak kell lennem!
  - Tudom, hogy nagy kérés, de nem jönnél ki velem őrjáratozni? – Norman töri meg a csendet, egy nekem szegezett kérdéssel, ami sokkal inkább kérés. Mézes-mázosan válaszolok igennel, persze kedvesebben és mellé azt is kifejtem, ez a legkevesebb, amit megtehetek értük. Nem vehetik észre a bizonytalanságomat velük szemben. A reggelizést követően, ahogy megígértem kimegyek őrjáratozni a kardommal és a kölcsön kapott puskával. Pisztolyt is kínáltak, de nem hinném, hogy olyan sok rothadó megfordul itt. Jobban körül szeretnék nézni a környéken, útvonalat tervezni. Egyre jobban távolodok el Norman-től, szerencsémre nem követ. Az útjelző táblák mostanra eléggé ütött-kopottak lettek, sőt, van, amelyik hiányzik is, mindössze a tartó fémcsövek vannak a helyükön. Igazán remek, ugyanis a térképem is oda veszett. Tőlem távolabb lövés dördül. Várok kicsit, hátha több is jön, de kizárólag Norman hangját hallom, miszerint minden tiszta. Ekkora barmot! Most a közelünkben lévő rothadók halál biztos erre veszik az irányt. Nem lett volna elég arra az a golyó, ami valljuk be, elég messzire elhallatszódik, de csakhogy pontosítsa, a helyzetünket még kiabál is. Gratulálok! Kicsit előrébb megyek, olyan ötven lépés elteltével már hallom is az ágak reccsenését az útszéli erdőből. Mégis ki gondolta volna, hogy ezek ott rejtőzködnek? Aha, én. Komolyan mondom, egyre jobban idegesít ez a csávó a hozzá nem értésével. Na, nem mintha én profi lennék, azonban nála többet tudok. Nem sokat jöhettek ki, vagy csak tetteti a hülyét, viszont akkor nagyon jól csinálja.
  - Gyere, visszamegyünk, rengetegen jönnek! – láthatólag megfagyott benne a vér, öregem nem hiszem el, hogy így beijedt. Én személy szerint sosem futamodtam meg a harctól, ezentúl sem szeretnék, attól csak legyengülnék. Míg ő sprintel, én gyors tempóban gyalogolok. Jobban meg vagyok edzve, sokat voltam kint, szinte a kezdetektől. Ők pedig feltételezem a kis zugukban húzták meg magukat mindeddig. Ha, úgy nézzük, itt én vagyok, vagyis nekem kellene lennem a főnöknek. Amennyiben mégsem tudok innen elhúzni, átveszem az irányítást és minden másképp lesz! Keményítenünk kell, tapasztalatom szerint ezek csak egyre többen lesznek, az emberek pedig összetörnek. Ők erősödnek, mi gyengülünk. Az ajtóban Norman és a felesége csevegnek, s néha-néha felém pillantanak. Mint amikor mocskos dolgokat beszélnek rólad. Pontosan ez jön le a látottakból. Rólam folyik a beszélgetés, mérget vennék rá.
  - Harry! Remélem nem nagy gond, de lenne még egy kérésem! Nem messze van itt egy bolt, onnan szerezzük az élethez szükséges dolgokat. Eljönnél velem? – lopni hív? Tökély! Így megeshet, hogy magamnak is tudok eltenni egy-két szükséges dolgot az útra. Minden összejátszik, ennél jobbat kívánni sem merek! Sietve osonok be a táskámért, vagyis csak osonnék, Mira a ház úrnőjeként emlegetett nő beáll elém.
  - Hova-hova? – számon kérően teszi csípőjére kezét, lábát kisebb terpeszbe helyezi. Minden nőneműnek ez a heppje? Amúgy meg miért is nem mehetek be? Itt lakok…
  - A táskámért jöttem vissza. – átpillantok a válla felett, ahol a táskám van. Sült hús illata csapja meg az orromat. Legalább a vacsora jó lesz, ha nem tudok meglépi ezektől az elmecsavarodott emberektől. De, komolyan…
- Nem hiszem, hogy kellene az neked. – jajj, istenem, ki nem szarja le, hogy te mit hiszel. Erőszakosan félrelököm a vállánál, s felkapom a táskám, vele együtt a kocsi kulcsot. Remélem senkinek sem fog feltűnni, ha mégis azt hazudom, hogy véletlen fogtam egybe a tatyómmal.
Hamarosan ideje lenne valóban lelépnem, itt rostokolok, ahelyett, hogy Louist keresném. A vacsora után fel is hozom nekik a témát. Különben is tudják, mik a szándékaim. A legszebb mosolyomat villantom Mirának, majd kimegyek az autóhoz. Beszállok Norman mellé, aki azonnal gázt ad.
- Szóval, mit kell majd hoznunk?
- Én intézem a higiéniai dolgokat, te pedig minden ehetőt elteszel. Itt van pár táska, töltsd meg őket. – ez az én napom De, még mennyire az én napom! Több táskát kapok, fel sem fog neki tűnni, hogy az enyémet is megrakom. Majd talán még visszanézek ide, ha eljöttem tőlük.
A fék fülsüketítően csikorog, amikor lelassítunk a boltnál. Óvatosak vagyunk, a legkisebb zajt is igyekszünk elkerülni. Én megyek be először a boltba, ami első ránézésre tiszta, de azért nem engedem le a fegyverem. Ahogy azt mondta, én megyek az élelmiszerekhez. Amit jónak találok, azt a sajátomba teszem. Remélem, nem fogják ezt is elvenni! Akkor kicsapom a balhét.  Rengeteg dolog van ebben a boltban, ahhoz képest, milyen rég is kezdődött ez. Akár tíz zsákot is meglehetne tölteni. Út közben találok egy széfet. Bingó! Belegyömöszölöm a táskámat és még pár cuccot is odahordok. Megpróbálom lezárni, de nem működik. Megfordítom, s az ajtóval a fal felé hozzányomom a falnak.
- Készen vagy? – settenkedik a hátam mögé Norman. Egy másodpercre leáll a szívem is, bízom benne nem látott semmit. Bólintok, s visszamegyünk a kocsihoz.
 A visszaút zökkenő mentesen ment, leszámítva azt a pár rothadó barmot az úton. Náluk nagyobb barom, már csak Norman. Nyuszi volt kiszállni és közelharccal lenyomni őket, ezért áthajtott rajtuk a kocsival, ami persze tönkrement. A motor tele ment húsdarabokkal. Haza kellett gyalogolnunk azzal a sok cuccal.
- Harry! Gyere enni. – kiált Mira. Fasza. Már éppen elaludtam volna. Tulajdon képen nem is vagyok éhes. Az utazásom során összeszűkült a gyomrom, itt meg úgy etetnek, mintha muszáj lenne, mintha annyi volna.
- Köszönöm. – mondom Mirának, mikor elém helyezi a sülthúst.
- Merre van a vézna srác? – kérdezem. Ugyan olyan fejet vágnak, mint amikor Louról kérdeztem őket. Jó, itt valami nagyon nem oké.
- Úgy döntött folytatja az útját. – sóhajt fel a ház úrnője. Bólintok egyet. Beleharapok a húsba, de nem stimmel. Fura az íze, ilyen még sehol sem ettem, pedig megfordultam egy-két helyen, és mindenhol ki kellett próbálni a helyi specialitást. Némelyiktől felfordul a gyomrom.
- Milyen hús ez? – megint az a fej. Baszki… Ezekkel tényleg valami gond van. Félnek tőlem vagy mi?
- Sima csirke. – ez tuti nem csirke, de ráhagyom. Inkább nem eszem meg, lehet azért ilyen az íze, mert már fertőzött. Megköszönöm az ételt, s közlöm, hogy elmegyek sétálni. Felkapom a kardot, és lemegyek a folyóhoz. Fogalmam sincs mi lehet ebben a folyóban, de csak nem fogja semmi leharapni a fütykösöm, ha megfürdök benne. Arrébb megyek a szállásomtól, nehogy meglássanak. Engem ilyen agybeteg emberek ne nézzenek.
Kicsit talán túl messze mentem, de nem bánom, itt van egy kis rész, ahol szép part is van. Leveszem a felsőmet, majd a többi ruhadarab is lekerül rólam. Valami nagyon szúrja a szemem, közvetlen a folyó mellett. Közelebb megyek. A föld kicsit véres, s csontokat is látok. Ahogy tejesen odaérek, észreveszem, ezek olyanok, mint az emberi csontok. Biztos egy rothadóé – nyugatatom magam. Ám, bár hiába. A félelem teljesen elfog, amikor egy fejet is megtalálok. A srác feje. Annak a srácnak a feje, aki nálunk volt. Csak, csont semmi más. Egy ötlet befúrja magát a fejembe, s akármennyire is szeretnék elfelejteni nem tudom. Csak e körül járnak a gondolataim.
De, ez nem lehet, csak beképzelem. Vagy mégsem? Mi van, ha komolyan őt ettük vacsorára? Akkor minden érthető lenne. A reakció, a hús íze. Várjunk! Akkor Lou…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése